Július 2. – 124. nap

 

1Sám 25-26

Sámuel halála.

25 1Sámuel meghalt. Egész Izrael összegyűlt és megsiratta. Aztán hazájában, Rámában temették el.

Nabal és Abigail esete.

Dávid elindult, és lehúzódott Maon pusztájára. 2Maonban élt egy ember, aki Kármelben gazdálkodott. Az ember nagyon gazdag volt, volt háromezer juha és ezer kecskéje. Épp Kármelben volt, a juhait nyírni. 3Nabalnak hívták, a feleségét meg Abigailnak. Az asszony csupa okosság volt és szemre is szép, a férfi azonban faragatlan volt és rosszindulatú, Kaleb fiai közül származott. 4Dávid meghallotta a pusztában, hogy Nabal nyírja a nyájat. 5Elküldte hát hozzá tíz legényét. Azt mondta nekik: „Menjetek föl Kármelbe, keressétek föl Nabalt és adjátok át üdvözletemet. 6Mondjátok testvéremnek: Üdv neked, üdv házadnak, s üdv minden hozzátartozódnak! 7Nézd, hallottam, hogy nyírás van nálad. Pásztoraid itt jártak nálunk, s nem bántottuk őket. Nem veszett el soha semmi abból, ami Kármelben volt. 8Kérdezd meg embereidet, s bizonyítják neked. Azért részesítsd szíves fogadtatásban a legényeket, s mivel ünnep közeledik, adj szolgáidnak és fiadnak, Dávidnak amid éppen van.”

9Amikor Dávid legényei odaértek, átadták Nabalnak Dávid üzenetét, aztán vártak. 10Nabal azonban így válaszolt Dávid szolgáinak: „Kicsoda Dávid és kicsoda Izáj fia? Napjainkban épp elég szolga van, aki elszökik urától. 11Fogjam a kenyeremet és a boromat, és a marhát, amelyet a nyíráshoz levágtam, aztán adjam oda olyan embereknek, akikről azt sem tudom, honnét valók?” 12Erre Dávid legényei megfordultak, visszatértek, és megérkezve minden szót elmondtak Dávidnak. 13Akkor Dávid megparancsolta embereinek: „Mindenki kösse fel a kardját!” És mindenki felkötötte a kardját. S amikor Dávid is felkötötte a kardját, Dávid vezetésével kivonultak, mintegy négyszáz ember. Kétszázan ott maradtak a málhájuk mellett. 14Közben az egyik szolga elmondta Nabal feleségének, Abigailnak: „Dávid elküldte embereit a pusztából, hogy üdvözöljék urunkat, de ő rájuk támadt, 15s jóllehet ezek az emberek jók voltak hozzánk. Nem háborgattak minket és nem veszett el soha semmi, amikor felhúzódtunk a közelükbe, és kinn tanyáztunk a határban. 16Inkább mint valami fal, úgy vettek körül bennünket, éjjel-nappal, amikor a közelükben őriztük a nyájat. 17Vedd hát fontolóra a dolgot és gondold meg, mit teszel, mert máris elhatározták urunknak és egész házának vesztét, de hát ő sokkal gonoszabb, mintsem beszélni lehessen vele.”

18Erre Abigail gyorsan fogott kétszáz kenyeret, két tömlő bort, öt elkészített bárányt, öt mérő pörkölt gabonát, száz mazsolás kalácsot és kétszáz fügés kalácsot, aztán szamarakra rakta. 19Meghagyta szolgáinak: „Menjetek előttem, én meg majd követlek benneteket.” De férjének, Nabalnak, nem szólt semmit. 20Amikor a hegy egyik nyúlványa mögött épp lefelé tartott a szamara hátán, Dávid és emberei is lefelé tartottak, vele szemben, úgyhogy találkoztak. 21Dávid éppen azt gondolta magában: „Kár volt ennek az embernek mindenét védeni a pusztában, amije csak van. Egész vagyonából nem vesztett el semmit, és most rosszal viszonozza a jót. 22Ezt meg azt tegye Dáviddal Isten, ha virradatig egyetlen férfit is meghagyok az övéiből.” 23Amikor Abigail meglátta Dávidot, gyorsan leszállt a szamárról, egészen a földig hajolt, s arcra borult Dávid előtt. 24Aztán letérdelt elé, és így beszélt: „Engem terheljen a vétek, uram! Engedd, hadd beszéljen előtted szolgálód, s hallgasd meg szolgálódat! 25Ne törődjék uram azzal a gonosz emberrel, Naballal, mert méltán viseli nevét. Úgy hívják, hogy »Durva«, és csakugyan csupa durvaság. Én, a te szolgálód nem láttam embereidet, akiket küldtél. 26S amint igaz, hogy az Úr él, s te magad élsz, az Úr megoltalmazott attól, uram, hogy vérnek vétkét vedd magadra, és saját kezeddel szolgáltass magadnak igazságot. Ellenségeid váljanak Nabalhoz hasonlóvá, s mind, akik gonoszságot forralnak ellened, uram. 27És most, fordítsd, uram, ezt az ajándékot, amelyet szolgálód hozott, embereid hasznára, akik veled tartanak. 28Bocsásd meg szolgálódnak a vétkét! Az Úr hosszú életű házat alapít uramnak, hiszen uram, az Úr harcait harcolja, és semmi gonoszság nem tapad hozzád egész életedben. 29Ha valaki mégis fölkel, üldözőbe vesz és az életedre tör, uram lelkét kössék bele az élet tarsolyába az Úrnál, a te Istenednél, ellenségeid lelkét meg forgassa meg (az Úr) a parittyában. 30Ha aztán az Úr mind megadja uramnak azt a jót, amit ígért neki és Izrael királyává teszi, 31akkor ne okozzon botrányt és lelkiismeret-furdalást, hogy ok nélkül ártatlan vért ontottál uram, és saját kezeddel szolgáltattál magadnak igazságot. S ha majd az Úr jót tesz urammal, akkor emlékezzél meg szolgálódról.”

32Dávid ezt válaszolta Abigailnak: „Legyen áldott az Úr, Izrael Istene, hogy ma utamba küldött. 33S legyen áldott okosságod, s légy áldott te magad is, mivel ma megóvtál attól, hogy vérnek vétkét vegyem magamra, és saját kezemmel szolgáltassak magamnak igazságot. 34De amint igaz, hogy az Úr, Izrael Istene él, aki megoltalmazott tőle, hogy szomorúságot okozzak neked: ha nem siettél volna elém, hajnalra nem maradt volna élve Nabal (nemzetségéből) egyetlen férfi sem.” 35Aztán Dávid elfogadta, amit vitt neki, és így szólt hozzá: „Most térj vissza békével házadba. Nézd, meghallgattalak és megkegyelmeztem neked.”

36Amikor Abigail hazatért Nabalhoz, az épp lakomát tartott, akkorát, mint egy király. Nabal jókedvű volt és teljesen részeg. Ezért hajnalig nem beszélt el neki semmit. 37Reggel azonban, amikor Nabal kijózanodott, elmondta neki a felesége, mi történt. Erre a szíve megdermedt testében és olyan lett, mintha megkövült volna. 38Tíz nappal később az Úr lesújtott Nabalra, úgyhogy meghalt. 39Amikor Dávid megtudta, hogy Nabal meghalt, így szólt: „Áldom az Urat, aki bosszút állt Nabalon, amiért lekicsinyelt. Szolgáját megóvta az igazságtalanságtól, de Nabal gonoszságát hagyta, hadd szálljon vissza a fejére.” Ezután Dávid elküldött és megkérte Abigailt, hogy legyen a felesége. 40Dávid emberei elmentek, és Kármelben találták Abigailt. Így szóltak hozzá: „Dávid küldött bennünket, vigyünk el neki feleségül.” 41Erre fölállt, egész a földig hajolt, és azt mondta: „Szolgálód készen van rá, hogy mint egy rabszolganő, megmossa uram szolgáinak a lábát.” 42Aztán Abigail gyorsan fölegyenesedett és felszállt a szamarára. Öt szolgálólány kísérte. Így követte Dávid embereit, s a felesége lett. 43Dávid azonban a jiszreeli Achinoamot is elvette. Így mind a ketten a feleségei lettek. 44Saul meg a Gallimból való Lajis fiának, Paltinak adta oda a lányát, Michalt, Dávidnak a feleségét feleségül.

Dávid újra megkíméli Sault.

26 1Szif lakói elmentek Gibeába, és így szóltak Saulhoz: „Nem Dávid rejtőzik Hachila dombján, a puszta szélén?” 2Erre Saul elindult háromezer férfival, Izrael legjavával, és Szif pusztájába vonult, hogy felkutassa Dávidot Szif pusztájában. 3Saul Hachila dombja közelében táborozott, amely a puszta szélén, az út mentén emelkedik. Dávid a pusztában tartózkodott. Amikor neszét vette, hogy Saul a pusztába jött, az ő felkutatására, 4hírszerzőket küldött Dávid, és megbizonyosodott róla, hogy Saul csakugyan odaérkezett. 5Erre Dávid elindult, és elment arra a helyre, ahol Saul táborozott. Dávid megnézte a helyet, ahol Saul és seregének a vezére, Ner fia, Abner aludt; Saul a táborban aludt, és a csapat körülötte tanyázott. 6Akkor Dávid a hettita Achimelechhez, valamint Abisájhoz, Ceruja fiához és Joáb testvéréhez fordult, és így szólt: „Ki jön le velem Saul táborába?” „Én lemegyek” – válaszolta Abisáj. 7Így Dávid és Abisáj éjszaka megközelítették a csapatot. Sault alva találták a táborban – a lándzsája a fejénél a földbe szúrva. Abner és a csapat körülötte aludt. 8Erre Abisáj azt mondta Dávidnak: „Ma az Isten kezedbe adta ellenségedet. A saját lándzsájával odaszögezem a földhöz, egyetlen döféssel, másodikra már nem lesz szükség.” 9Dávid azonban így felelt Abisájnak: „Ne öld meg, mert ki maradt büntetlen, aki az Úr fölkentjére emelte kezét?!” 10Aztán így folytatta Dávid: „Amint igaz, hogy az Úr él: vagy az Úr öli meg, vagy elérkezik halála napja, vagy pedig csatába száll és ott pusztul. 11Az Úr óvjon attól, hogy kezet emeljek az Úr fölkentjére! Fogd a lándzsát, amely a király fejénél van, meg a vizeskorsót és menjünk!” 12Ezzel Dávid fogta Saul feje mellől a lándzsát meg a vizeskorsót, és elosontak anélkül, hogy valaki látta vagy észrevette, vagy pedig fölébredt volna. Mindnyájan aludtak, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk.

13Amikor Dávid a szemközti oldalra ért, valamivel távolabb kiállt a hegycsúcsra, úgyhogy egy széles sáv volt köztük. 14S Dávid odakiáltotta a seregnek és Ner fiának, Abnernek: „Nem felelsz, Abner?” „Ki vagy, aki szólítasz?” – kérdezte Abner. 15Dávid így válaszolt: „Hát férfi vagy? Ki fogható hozzád Izraelben? Miért nem ügyeltél uradra, a királyra? Valaki odament a seregből, hogy megölje uradat, a királyt. 16Nem volt szép, amit tettél. Amint igaz, hogy az Úr él: halált érdemeltek, amiért nem vigyáztatok uratokra, az Úr fölkentjére. Nézd csak meg, hol van a király lándzsája, és hol a vizeskorsó, amely a fejénél állt.” 17Saul megismerte Dávid hangját, és odaszólt: „Nem a te hangod az, fiam, Dávid?” „De igen, uram, és királyom!” – válaszolta Dávid. 18Aztán így folytatta: „Miért üldözi uram szolgáját? Mit vétettem? Milyen igazságtalanság tapad a kezemhez? 19Vessen ügyet uram és királyom a szavaimra! Ha az Úr bújtott fel ellenem, akkor szálljon felé áldozat illata. Ha azonban emberek voltak, legyenek átkozottak az Úr színe előtt. Mert elűznek, hogy ne legyen örökrészem az Úr földjén, hiszen azt mondják: Menj innét, szolgálj más isteneknek! 20De nem, vérem nem omlik az Úrtól távol a földre. Még akkor sem, ha Izrael királya kivonult, hogy hajszolja életemet, amint a hegyek közt a foglyot szokás üldözni.” 21Erre Saul azt mondta: „Vétkeztem. Igazságtalan voltam. Térj vissza, fiam, Dávid! Többé nem teszek neked rosszat, mivel ma kedves volt szemedben az életem. Igen, esztelen voltam és nagyot tévedtem.” 22Dávid így felelt: „Lám, itt a király lándzsája. Jöjjön át valamelyik szolgád, és vigye el. 23Az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében. Az Úr ma kezembe adott, de nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére. 24Amilyen kedves volt az életed a szememben, legyen az én életem is olyan kedves az Úr szemében. Szabadítson ki minden szorongatottságból!” 25Saul erre azt mondta Dávidnak: „Légy áldott, fiam, Dávid! Minden bizonnyal szerencsés leszel és eléred célodat.” Dávid ment az útján, Saul meg hazatért.

 

Zsolt 119,121-144

Ajin

121Ami jogos és igazságos, azt követem, ne szolgáltass ki elnyomóimnak!
122Vállalj kezességet szívesen szolgádért, hogy a kevélyek le ne győzzenek.
123Szemem vágyódva fürkészi segítségedet, az igazságosságot, amelyet ígértél.
124Bánj szolgáddal irgalmad szerint, és taníts meg parancsaidra!
125Szolgád vagyok, oktass engem, hogy megismerjem útjaidat!
126Uram, eljött a tettek ideje, hiszen megszegték törvényedet.
127Azért parancsaidat többre tartom az aranynál, kedvesebbek nekem, mint a színarany.
128Mindenben igazodom utasításodhoz, és irtózom minden hamis úttól.

Pe

129Rendelkezéseid csodálatosak, azért lelkem megtartja őket.
130Szavaid fénye világít, és tanítja a tudatlanokat.
131Sóvárogva nyitom ki számat, parancsaid után kívánkozom.
132Fordulj felém és könyörülj rajtam, ahogy azokkal bánsz, akik tisztelik neved.
133Irányítsd léptemet ígéreted szerint, hogy a bűnnek ne legyen hatalma felettem.
134Szabadíts meg az emberek elnyomásától, s követni fogom útmutatásodat.
135Derítsd fel arcodat szolgád felett, és taníts meg minden végzésedre.
136Szememből könnyek patakja árad, mivel sokan nem tartják meg törvényedet.

Cáde

137Igazságos vagy, Uram, igazak végzéseid!
138Igazságosságban és teljes hűségben nyilvánítod ki parancsaidat!
139Emészt a buzgóság házadért, mert ellenségeid feledik szavadat.
140Kijelentésed tiszta és igaz, azért kedves szolgád szemében.
141Bár kicsi vagyok és lenézett, törvényeidet mégsem felejtem el.
142Jogod örök érvényű jog, utasításod maga az igazság.
143Szomorúság és szükség látogatott meg, törvényed mégis gyönyörűségem.
144Bizonyságod mindörökre igaz, taníts meg rá, és élni fogok.

 

Lk 22,47-71

Jézus elfogatása.

47Mielőtt még befejezte volna szavait, egy csapat érkezett. Júdás vezette, egy a tizenkettő közül. Jézushoz közeledett, hogy megcsókolja. 48Jézus megkérdezte: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” 49Amikor a tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: „Uram, kardot rántsunk ellenük?” 50Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, s levágta a jobb fülét. 51De Jézus így szólt: „Hagyjátok, elég!” Aztán megérintette a szolga fülét és meggyógyította. 52Az ellene kivonult főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek pedig ezt mondta: „Mint rabló ellen, úgy vonultatok ki, kardokkal és dorongokkal! 53Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.”

Péter tagadása.

54Elfogták és a főpap házába vitték. Péter messziről követte. 55Az udvar közepén tüzet raktak és körbe ülték. Péter is közéjük ült. 56Egy szolgáló meglátta, hogy ott ül a tűznél. Szemügyre vette, aztán megjegyezte: „Ez is vele volt.” 57De tagadta: „Asszony, nem is ismerem.” 58Nem sokkal ezután egy másik vette észre: „Te is közéjük tartozol” – szólt neki. Péter tiltakozott: „Ember, nem tartozom.” 59Alig telt el egy óra, másvalaki bizonygatta: „De igen, ez is vele volt, hiszen galileai.” 60„Ember – tagadta újra Péter –, nem tudom, mit beszélsz.” Még ki sem mondta, máris megszólalt a kakas. 61Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: „Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.” 62Kiment és keserves sírásra fakadt.

Jézus kicsúfolása.

63Az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle és bántalmazták. 64Befödték a fejét és kérdezgették: „Találd el, ki ütött meg?” 65És mindenféle szitkokat szórtak rá.

Jézus a főtanács előtt.

66Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és tanácsuk elé állították. 67„Ha te vagy a Messiás – szólították fel –, mondd meg nekünk.” Így válaszolt rá: „Ha megmondom is, nem hiszitek el. 68Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. 69De az Emberfia mostantól fogva Isten hatalmának jobbján fog ülni.” 70Erre egyszerre közbevágtak: „Tehát te vagy az Isten Fia?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ti mondjátok, hogy én vagyok.” 71„Mi szükségünk van még tanúkra? – mondták erre. – Magunk hallottuk a saját szájából.”

 

Tekapo, NZ
Tekapo, NZ

Hozzászólások letiltva.

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑